Népszabadság, 2004. augusztus 24.
Bársony Jánosnak igaza van abban, hogy a náci vezetés szándéka szerint a faji alapú népirtás a Németország számára elérhetõ valamennyi roma megsemmisítésére irányult.
A szerző kiváló írásában (Népirtás vagy előítélet?, augusztus 10. http://www.nol.hu/cikk/328800/) több okot is felsorol, ami miatt a zsidók elleni genocídium mégis pusztítóbb hatású lehetett a német befolyás alatt álló területeken, mint a cigányok elleni fellépés. Egy fontos - gyakran figyelmen kívül hagyott - ok számbavételével mégis szeretném kiegészíteni Bársony felsorolását. Ez az ok a korabeli kereszténység antijudaizmusának és antiszemitizmusának lélekromboló hatása. Ha a fajelméletbe belegárgyult hitleri vezetésen múlik, valószínűleg hasonló következetességgel gyilkolják meg szerte Európában a cigányokat is, mint a zsidókat.
Csakhogy Hitler nemcsak gyilkos fantaszta volt, de politikus-népvezér is, aki odafigyelt arra, hogy mit lehet lenyomni a tömeg torkán, és mit nem. A szellemi fogyatékosok elgázosítását fel kellett, hogy függessze, mert kritikusnak ítélte azt a (többek között a keresztény egyházak tiltakozásában is megnyilvánuló) feszültséget, amely a gyilkosságok miatt a nácizmus uralta német társadalomban keletkezett.
A nácik és szövetségeseik a cigányokkal való bánásmód során is igyekeztek elkerülni a társadalmi feszültség szítását. Ezért volt az, hogy a többségi társadalom által aszociálisnak bélyegzett cigány közösségekhez tartozók gyakrabban válhattak áldozataivá a faji alapú népirtásnak, mint a társadalmi előítéletek által kevésbé sújtott, "beilleszkedettebb" cigány családok tagjai. (Jellemző például, hogy a magyar országgyűlés már a "cigány-magyar vérkeveredést" tiltó fajvédő törvényjavaslatot sem volt hajlandó megszavazni.)
Tragikus tény azonban, hogy a túlnyomórészt a keresztény vallás értékrendjén nevelkedett európaiak náci uralom alá került tömegei a szolidaritás, a felebaráti szeretet parancsának engedelmeskedve képesek voltak ugyan a hitleri tömeggyilkosságnak bizonyos gátat szabni, de ugyanerre nem voltak képesek a zsidóság esetében. Nem, mert ugyanaz a vallás, amely a szeretet parancsára tanította őket, évszázadokon keresztül - és egészen a második világháború végéig - a zsidók "Krisztus megfeszítése óta tartó" erkölcstelenségét és emiatt társadalmi kirekesztésük szükségességét hirdette. Így történhetett meg, hogy - minden keresztény zsidómentő cselekedet ellenére - a keresztény szereteteszme sokkal, de sokkal kevesebb zsidót volt képes megmenteni, mint amennyi elpusztításához a korabeli kereszténység antijudaizmusa és antiszemitizmusa közvetve hozzájárult.
Ez az az iszonyatos trauma, aminek feldolgozásával a keresztény egyházak és az évezredes keresztény múlttal rendelkező európaiak a második világháború óta birkóznak. Van ahol több, van ahol kevesebb sikerrel. De talán ma már Magyarországon is elérkezett az az idő, amikor nyíltan szembenézhetünk múltunk, kulturális örökségünk e hatalmas terhével és a fajgyűlölet XX. századi tobzódásának elemzésekor minden alkalommal számba vehetjük ezt az ok-okozati összefüggést is.
Heindl Péter,
történelem szakos tanár
